Az elmúlt év októberének egyik reggelén ébredésem után eldöntöttem, beülök ismét az iskolapadba. Nézelődtem felsőfokú intézmények között és rá kellett jönnöm, hogy elszúrtam. Megboldogult középiskolai éveim végén. Annál a nagybetűs ÉRETTSÉGI-nél. / Ha csak ezen múlna!!!!! / A lehetőségét ennek az útnak elvettem magamtól. Visszatérve az elejéhez, volt egy titkos "szerelmem" egy ideje...A pszichológia - legalábbis azt hittem. Később erre visszatérek. Gyakorlatilag térdig lejártam a lábam. Ha visszagondolok rá, szinte gondolkodás nélkül. Vittek az érzéseim és a célom - de komolyan!! Így kerültem egy OKJ-s képzésre. Amikor a sokadik kilométer után felvánszorogtam az emeleti irodába és megkaptam az órarendet, a paradicsomban éreztem magam :) Ezek a szavak szerepeltek rajta: pszichológia, önismeret, pedagógia - na jó az utóbbitól kicsit felállt a szőr a hátamon. 2 nap elteltével csatlakoztam a csoporthoz. Pont, mint egy kölyök. Leültem egy éppen üres helyre és azonnal közölték, az nem lesz ám jó, már foglalt. Így kerültem az első sor legszélső székébe. Nem véletlenül - mint tudjuk ilyen nem létezik. Meglepve tapasztaltam, későn érő típus vagyok. Az agyam, mint a szivacs úgy itta az információt. Legkisebb sejtjeim is boldogan fickándoztak, mert olyat kaptak, amire legbelül mindig vágytak. Jó az az első pad. Látom az előadót és látom csoporttársaim. Eleinte szeretettel töltöttem el az időt az előadónak hátat fordítva - nem tiszteletlenségből és még csak nem is méregettem a többieket. Ismerkedtem. Sorsokat láttam, életeket, különböző gesztusok mögé bújtatva. És zsákokat. Kinél kisebbet, kinél nagyobbat. Láttam egyszínűt, láttam feketét, és láttam színeset.Láttam falakat. Hol kisebbet hol egy egész erődítményt. Láttam mosolyt. Természetes, szívből jövőt, felszíneset és megszokottat. Aztán jöttek az önismereti órák. Újabb pozitív visszaigazolása annak, mennyire jól ismerem az embereket. Valamikor nagyon nem szerettem ezt. Most már inkább mulatságos, mennyire másnak akarnak látszani a világ két lábon járó, gondolkodó egyedei. A pedagógiától nem véletlenül viszolyogtam - megjegyzem az előadóval imádok véleményt cserélni :) De a gyakorlat!! Én alkalmatlan vagyok oktatónak - a szó lecsupaszított értelmében. Hányingerem van a tudattól is, hogy az egyébként is leterhelt, lelkileg borzasztó labilis gyermekeket még a teljesítménykényszerrel is riogassam, és mindenáron beleverjem az amúgy is zűrzavaros buksijába a kötelezőt. Engem a lelkük érdekel. És azt a pillantásukból látom, hogy nagyon nincs a helyén. Visszatérve a csoporthoz, rendkívül eredeti tükrök. Az én tükreim. Mindannyian visszatükrözik egy részem. Nem kicsit tanulságos a helyzet :) de borzasztó reális iránymutató. Látom, mi az ami nagyon a helyén van és mi szorul még helyesbítésre. Év végére pedig "megvilágosodtam". Mint korábban említettem, nagyon vágytam a pszichológiára, mint tudományra - vagyis azt hittem. Az utolsó órán kicsúszott egy mondat a számon, amivel jelezni akartam az oktatónknak mennyire hálás vagyok minden szaváért. Ez a pár hónap nekem egy utazás kezdete volt. Azóta utazom - egyre beljebb. Emberek morzsolódtak le az életemből, jöttek helyette újak, akik szintén egy hiányzó darabot illesztenek a helyére életem kirakós játékában.